Alekszandr Blok
Démon
Jöjj, jöjj velem, mindent feledve,
alázatosan és vakon,
hósziporkás roppant hegyekbe
ragadlak biztos szárnyakon.
Szilaj kacajjal szállva szállok
szédítő mélységek felett.
A reszketésed, borzadályod
csak feltüzel majd engemet.
Az éter szállongó porában
szárnyaim közt elrejtelek,
és izmos két karomba zártan
úgy viszlek, el nem ejtelek.
Hegyek közt, szűztiszta réten
utunk fehér fényben vezet.
És égi-szép testem tüzében
megperzselem testedet.
A földi ember mind csak ámít-
Tudod te azt, hogy mily galád
hazugság, szánalmas csalás, mit
vad szenvedélynek mond a szád?
Ha majd elcsöndesül az este,
s te megbűvölten, szertelen
feljebb akarsz repülni egyre
az izzó, égi semmiben,
ahol az ég tüzfénye csillog,
oda repítelek ezután-
Onnét a Föld parányi csillag,
s a csillag csöppnyi Föld csupán.
S megejt, elkábít a varázslat,
és ámulattól hallgatag
nézed sok játékos csudámat,
a furcsa, új világokat.
Rémülten és halálra váltan
súgod remegve: hagyj, eressz..
S én szárnyamat szélesre tártan
mosolygok, úgy mondom: mehetsz!
S e szent mosolygástól kísérve
már röptödben megsemmisülsz,
s a fényben úszó, puszta mélybe,
mint hulló kődarab repülsz. |