Leírtam a párbeszédet az Interjú a vámpíral-ból, folyamatosan bővítem!

- Louis: Azt akarja, hogy mondjam el életem történetét?

- Riporter: Igen, mondtam már magának, hogy abból élek, hogy interjukat készítek. Élettörténeteket gyűjtök a rádió számára.

- L: Az én mesémhez jó pár kazettára lesz szüksége.

- R: Az nem probléma van nálam egy zsákkal.

- L: Idáig követett engem, igaz?

- R: Bevallom igen. Maga érdekes embernek tünt. Ez az otthona?

- L: Nem csak bérlem ezt a szobát

- R: Azt javaslom vágjunk bele. Mi a foglalkozása?

- L: Vámpír vagyok.

- R: Ilyet se mondott még senki, ezt persze értsem szó szerint?

- L: ahogy mondtam vártam magát a sikátorban. Figyeltem ahogy figyel engem, és végül megszólított.

- R: Szerencsémre rá szántam magam.

- L: Talán mindkettőnk szerencséjére.

- R: Az imént azt mondta, hogy várt rám. Mondja csak mire készül, hogy megöl kiszívja a vérem meg ilyesmi?

- L: Igen, de egyenlőre nem kell félnie.

- R: Maga tényleg abban a hitben él, hogy vámpír. Igaz?

- L: Ez így nem fog menni, kapcsoljuk fel a villanyt.

- R: A vámpírok nem félnek a fénytől?

- L: Imádjuk a fényt, csak nem akartam megrémiszteni.

Luis a kapcsolótól 3 m-re felkapcsolja a villanyt.

- R: Úristen!

- L: Ne féljen, akarom ezt az interjút.

- R: Ezt meg, hogy csinálta?

- L: Ahogy maga is szokta, egyszerű mozdulatsor , csak túl gyors a maga szemének. Húsvér lény vagyok de nem ember, már 200 éve, hogy nem vagyok az. Mi volna megnyugtatóbb, ha úgy kezdeném mint a Kopperfild Dávid, vagy kezdjem a mesét azon a napon amikor a sötétség mélye befogadott? Onnantól fogva érdekes nem igaz?

- R: Ez nem hazugság?

- L: Miért hazudnék?

- Louis: 1791-ben történt, 24 éves voltam, fiatalabb mint maga most. Akkoriban más idők jártak a 24 évemmel érett férfinak számítottam. Hatalmas ültetvényem volt New Orlins-tól délre.

Feleségemet elvesztettem, belehalt a szülésbe, alig fél évvel korábban temettem el a gyerekkel együtt. Azt kívántam bár követhetném őket a sírba. Az elvesztésük fájdalma bilincsbe vert. Végleg le akartam rázni ezt a béklyót. El akartam veszíteni mindent. A vagyonomat, a birtokomat, az épp eszemet…

Sóvárogtam a halál után, ma már tudom hívtam a halált, hogy szabadítson meg az élet gyötrelmétől.

A meghívás mindenkinek szólt, szajhával az oldalamon, kerítőm a hátam mögött, de végül egy vámpír fogott el.

Lestat kiszívja Loui vérét

- Lestat: Mindig vonz a halál vagy ez a kóstoló elég volt?

- Louis: Elég volt

Otthagyott a Missisipi partjainál, félúton élet és halál között.

- Louis: Mit keres maga a házamban?

- Lestat: Imád meghallgattatott, oda van életet értelme. Igaz? Ízetlen a bor a szádban az étel émelyít, úgy tűnik értelmét veszítette minden. De mi volna, ha én visszaadnám?

Kitépném a fájdalmat, és új életet adnék, csodálatos új életet? Olyan életet, amely örökké tart, se betegség se halál nem fenyegetne többé. Nem kell félned, rád bízom a döntést, én nem dönthettem.

Másnap reggel még nem voltam vámpír végig néztem emberéletem utolsó napfelkeltéjét, most is pontosan emlékszem rá, de elfelejtettem minden az előtt látott napfelkeltét. Akkor utoljára úgy bámultam a hajnal fenséges csodáját, mintha először látnám. Az után búcsút vettem a napvilágtó, hogy azzá lehessek, ami ma vagyok.

- Lestat: Elbúcsúztál a fény világától?

Lestat ráveti magát Luisra.

- Lestat: Véredet vettem a halál mesdjéjén jársz . Ha most itt hagylak, meghalsz, de ha nem örökké olyan fiatal maradsz barátom, mint amilyen most vagy. És most válaszolj: velem jössz vagy sem?

- Louis: Igen, igen.