Hűs reggelen a szél faleveleket sodor
A járdán, sárgán, mind zizegve fél
Megfakult képek sorozatát látom
Ahogy tüzes emlékeimre ráfagy a dér
Elhidegültünk, a szívem se forró
Úgy érzem magam, mint egy elszáradt kóró
Ha rajtam múlna, már nem lenne barátom
Azt látom néha szinte idegen a családom
Ez mind az én hibám, mindenért bocsánat
Magányos vagyok, csak nézd meg a szobámat
Sötét és hideg nincsenek emlékek halomban
Didereg a szívem, ott kuporog a sarokban
Érzelmeim tengere befagy, és kiapad
Nem vagyok más, csak egy kiszáradt sivatag
Csak most érzem tettem, szörnyű oldalát
Úgy sajnálom, hogy akkor nem figyeltem oda rád
Forró a nappal, de az éjszaka jéghideg
Hogy itt legyél velem, neked nem éri meg
Pedig én is vágynék már, akarom, kérlelem
Ha kibírsz még engem, kérlek légy velem…
A régi barátságunk nyomába erednék
De úgyis letagadnád, ha megtehetnéd
Hibáztatjuk egymást, vagy csak te engem
Megnézném, mit tennél te a helyemben
De nevess helyettem, én meg majd sírok
Ahogy eddig is a büszkeséged mögött lapítok
Mindig oda bújtál, mert számodra az menedék
A dühöm megvan, nem számoltam le vele még
Hogy rólad szóljon, meg sem érdemled
Felesleges most magad mellet érvelned.
Mi történt velünk, miért lesz a zárszó ez?
Amit leírok, még emléknek is fájó lesz...
Úgy intek búcsút a régi barátoknak
Mint akik a végén csak azért találkoztak
Egy kézfogás nem más, ennyi ami megmarad
Gerinctelen lettél, úgysem embereled meg magad
Visszatartott eddig a sok szép közös emlék
Magamnak se bocsátanék meg, ha olyat tennék
Hogy bemocskolom azt, ami bennem sivatag
Csak nézz magadra, már tudod neked mi marad.
Lelkem üressé válik, mikor a múltra gondolok,
Érzem, az ég felé hiába fordulok,
Fájdalom gyötör, de én már csak legyintek
A harag segít, fekete könnyeket hintek
Belém fúrta magát, egy átkozott emlék,
Még előttem van ahogy megszorít, de mennék.
Tenném, hajtanék, csak láncok,
Fogva tartanak, és hiába játszok,
Egy sötét lap baljósan néz most rám,
Nevet, mint én még hajdanán.
Eszembe jutnál, de csak magamnak hajtanám,
Soha nem léphetsz be szívemnek ajtaján.
Dögöljetek meg! Nem gondolok rátok!
Kikre még egyszer azt mondtam barátok.
Elég volt, több könnyet nem érdemeltek,
Veletek kezdtem már az évek nevelnek.
Érzéki búcsú? Inkább fájjon az emlék!
A hazám a színpad, de tessék egy jelkép.
Nem hiányoztok, ne higgyétek, nem bánt
Csak szánom az időt, amit elcsesztem rátok, és rád…
De már mindegy…
Már mindegy...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
