Párnámon érzem még hajad illatát…Emlékeimben tisztán látom, amint rám nézel, majd csókot hintve homlokomra, elindulsz.

Az a reggel…

Felkeltem én is az ágyból. Hirtelen megláttam lakáskulcsod a kis asztal sarkán, hidegen ott hevert némán, akár egy kihűlt tetem. Felkaptam hát pár ruhadarabot a fotelből és elindultam lefelé a lépcsőn, magam mögött hagyva a bezáratlan ajtót.

Valami rossz érzés kerülgetett azon a reggelen, nem tudnám megmagyarázni mi volt, de ott settenkedett lépteim alatt. Ha kicsit jobban odafigyeltem volna rá, talán…talán nem így történik minden. De nem tettem.

Elérve a vaskaput, egy hajléktalan nézett rám üreges tekintettel. Mit sem  törődtem vele, szaladtam tovább végig az utca forgatagán. Levegőre szomjas tüdőm felmondta a szolgálatot. Megálltam. Nem bírtam tovább rohanni.

Ekkor láttalak meg az utca túloldalán, tekinteted az enyémbe fúrtad, s mosolyra görbült ajkad. Eközben kaján vigyor kíséretében lóbáltam a kulcscsomód, mit ott felejtettél.

Mikor elindultál, magaddal hoztad a szenvedést, mit akkor még nem tudtam…

Az az átkozott reggel!

Meglendültél, egy kis kiálló betondarabban megakadt a lábad.

 Már csak a kiabálásra emlékezem. Emberek tömegestől jöttek, de senki sem tett semmit!! !Csak álltak ott, mint egy birkanyáj!

Minden olyan gyorsan történt…

Most itt állok fehér ágyad felett, de semmi sem a régi. Szótlanul hallgatod zokogásom.

Könnyeim sem törik meg csended. Puha, selymes bőrödön végighúzom kezem. Némaságod megrémiszt, tudom nem szólsz már hozzám.

Az a reggel mérgezte meg szerelmünket… Azóta gyűlölöm azt a napot!!!

Fojtogat a sírás... Egy szál rózsát dobok búcsúzóul. Lassan süllyedsz, már arcod sem látom…

Azután hátat fordítok ahogyan te tetted, majd hagyom hogy nyugodj békében a föld alatt örökre…